Gondolkodtak-e már azon, hogyan tud segíteni másokon egy szakma, ha a saját érdekérvényesítésére évek óta egyre kevésbé képes? Hogyan fordulhat elő az, hogy akik professzionálisan mások segítésére tették fel az életüket, saját magukon nem segítenek? Szociálpedagógus végzettségemből kifolyólag, mindig úgy éreztem, a szociális szférához ugyanúgy tartozom, hiszen némi munkatapasztalatot szereztem ezen a területen, még akkor is, ha az elmúlt években főképp tanárként dolgozom. A gyermekvédelmi teendők ellátása és koordinálása miatt gyakran dolgoztam a szociális ágazat munkatársaival, és a kisgyermekgondozó-, nevelő képzés oktatójaként, szakmacsoport-vezetőjeként ugyancsak számtalan találkozásnak voltam részese. Éppen ezért pontosan tudom, maguktól az érintettektől, mennyire méltatlannak tartják, fizetésük évek óta tartó mélyrepülését, hiszen mai világunkban a társadalmi megbecsülés egyik mérőeszköze a munkáért kapott fizetés összege.

Beszélhetnénk arról, milyen az a társadalom, amely épp azokat az embereket fizeti meg a legkevésbé, akik a bölcsődékben a kicsi gyermekeinkkel, az idősek segítése során a szüleink segítésével, támogatásával, vagy a társadalom szélére sodródott, nehéz, kilátástalan élethelyzetben lévő, a saját tehetetlenségétől szenvedő emberek ellátásával szolgálják a hazát, de ebből csak keserű ízű bejegyzés lehetne, hiszen felütné benne a fejét mások hibáztatása. Az pedig a probléma megoldása szempontjából, hatástalan, inkább kárt okozó technika, hiszen a lehető legtávolabb visz a lehetséges megoldásoktól. Ráadásul új problémákat is gerjeszt. Ezért hagyjuk ezt az utat. Nincs kit hibáztatni, valószínűleg, minden jó érzésű embert bánt a kialakult helyzet, és változtatna rajta, ha tudná hogyan tegye.

Keressünk inkább valamilyen számunkra örömet hozó megoldást. A megoldások természetéről tudjuk, szeretik a társaságot, ezért csoportosan, de minimum párosan keringnek a világban, várva, hogy rájuk találjunk, és szeretettel fogadjuk őket. Vagyis mindig több jó megoldás is kínálkozik egy problémára, de a kirekesztő, ezt nem lehet megoldani hozzáállás, eltakarja azokat előlünk. Tehát az első teendő a nézőpont megváltoztatása lenne, aminek a jó kérdések stabil alapot adhatnak. Olyan kérdésekre gondolok például, "Milyen előnyöket, ajándékokat rejthetne a kialakult helyzet? Van e valamilyen tanulsága? Miben akar segíteni nekem és a szakmámnak? Mennyi fizetést szeretnék havonta keresni? Úgy érzem, ez egy reális, elérhető kívánság? Megérdemlem? Milyen eszközökkel, ötletekkel, tevékenységekkel érhetném el, a kitűzött célomat? Találok-e pártfogókat hozzá? El tudom-e érni a célomat, mások nélkül, egyedül is? Mi az a konkrét lépés, amit itt, én, most megtehetnék, számomra könnyű lenne, senkit se érintene kényelmetlenül, járna némi megkönnyebbüléssel az érzéseim terén, és közelebb vinne a megoldások megtalálásához? Száz ilyen kérdést meg lehet még fogalmazni, a cél mindig ugyanaz, mások hátrányba hozatala nélkül keresni a számomra megkönnyebbülést hozó lépéseket, gondolatokat, érzéseket, kérdéseket, lehetőségeket. Aztán némi válogatás után, a legjobbnak tűnő ötleteket , lépésről lépésre el kell kezdeni megvalósítani.

Coachként és mediátorként hamar megtanultam, igaza van annak a barátnőmnek, aki mantraként ismételgeti, "Nem élethelyzetek, hanem nézőpontok vannak." Az is igaz, minél többen vagyunk ugyanazon, vagy hasonló nézőponton, annál valóságosabb az élethelyzet, annál több a bizonyíték rá, így annál erősebbé válhat a hiedelem. Ezt a tudást felhasználva kezdjünk el egy másik játékot játszani, váltsunk nézőpontot, és a következő időszakban a problémák helyett, inkább a megoldásokra figyeljünk. Amikor az első megoldásötletek megjelennek, köszöntsük őket őszinte szeretettel, széles mosollyal, és kitörő örömmel, mert a megoldások, ugyanúgy, mint minden más is ezen a bolygón, nagyon szeretik ezeket a minőségeket, és idővel egyre többen gyűlnek majd körénk. Elijeszteni csak ezen minőségek ellentettjeivel lehetne őket, de minek tennék, ha a célunk a helyzet megoldása, nem a megrontása. Azok a családok, egyének, akik ennek a szakmának a klienskörét adják, nagyon hálásak lesznek nekünk, ha megosztjuk velük majd a pozitív tapasztalatainkat. Ezt saját forrásból tudom, ahogy azt is, a nézőpont megváltoztatása, magával hozza az élethelyzet megváltozását is. Aki nem hiszi, próbálja ki, hiszen nézőpontot váltani, a problémák helyett a megoldásokra figyelni nem kerül semmibe, eltekintve némi figyelemtől, igaz ezt is csak addig kell beletennünk az új helyzetbe, amíg szokásunkká nem válik.

Visszatérve a bejegyzés elején feltett két kérdésre, nekem az a véleményem, együttműködésre születtünk, úgy vagyunk bekötve, hogy másokkal együtt tudunk a legkönnyebben boldogulni. Azt figyeltem meg a saját életünkkel kapcsolatban - még szakemberként sem tudunk teljesen tárgyilagosak lenni, ezért szükségünk van egymás segítő, alkalmanként visszatükröző támogatására. Talán a folyamatos, nehéz élethelyzetekkel való foglalkozás következtében váltak, nehéz élethelyzetben lévőkké a szociális szférában dolgozók, talán más az oka. Ennek a magyarázatnak lenne értelme, hiszen tudjuk a figyelem a legkeményebb valuta. Amire figyelünk, az egyre jobban megnyilvánul az életünkben. Közmondással megfogalmazva "Aki zsíros bödönbe nyúlkál, annak zsíros lesz a keze". De az okok feltárásánál fontosabb lenne most, megoldásokat találni. Aztán persze érdemes átgondolni azt is, mi idézhette elő a helyzetet, hogy ne sétáljunk bele újra ugyanabba a csapdába. Kezdésnek azonban a megoldásokra hangolódás tűnik a legjobb ötletnek, és a mai hírek alapján a legsürgetőbbnek is.